Itt ülök ,megint egyedül. Iszogatom a kávémat ,a második cigire gyúlytok..és most valahogy olyan nagyon átkozottul magányosnak érzem magam ,hogy mindjárt elsírom magam. Tudod az ilyen pillanatokban döbben rá az ember ,hogy igazából senkije sincs. Hogy tök egyedül van a kis világával. Mert most olyan jó lenne ha lenne kinek elmondani mennyire fáj. Hogy én megint annyira akartam. Hogy tényleg változtam de így sem vagyok elég jó..hogy irgalmatlanul fáj ,hogy mindenkinek csak egy barát ,egy haver ,egy test ,vagy egy ex árnyéka vagyok..hogy nem is ismernek engem,nem is akarnak megismerni...hogy mocskosul szétmarja a mellkasom ,hogy másfél év után ,nyitok valaki felé és megint ugyan ott tartok..hogy egyedül iszogatom a kávémat és potyognak a könnyeim.
Lezártam ám magamban ,nem az a baj ,hogy nincs sehol..hanem megint ez az érzés hogy nem tudtam elég jó lenni.
Nem szabad közel engedni senkit..mert mire megszokja az ember ezt a rohadt magányt ,jön valaki ,megmutatja ,hogy más is lehetne aztán köddé válik...nem szabad hagyni hogy kizökkentsenek.
A Windows Phone-telefonomról küldtem
Lezártam ám magamban ,nem az a baj ,hogy nincs sehol..hanem megint ez az érzés hogy nem tudtam elég jó lenni.
Nem szabad közel engedni senkit..mert mire megszokja az ember ezt a rohadt magányt ,jön valaki ,megmutatja ,hogy más is lehetne aztán köddé válik...nem szabad hagyni hogy kizökkentsenek.
A Windows Phone-telefonomról küldtem
